Néhány hete a Budapesten kísérletező csendes-kedves gyermekrablóktól hangos az internet és a sajtó, akiknek a módszerével – kísérletekben is bizonyítottan – akár egy percen belül habkönnyen elcsalogatható egy kisgyerek akár a játszótérről, akár az iskola vagy az óvoda területéről. Az anyukák pedig aggódva teszik fel maguknak a kérdést: vajon felkészült a gyermekem egy ilyen gondosan álcázott támadás ellen? Vajon meg tudná magát védeni? Biztos nem menne el az idegen nénivel/bácsival “megkeresni a kiskutyáját”, vagy megnézni azt a “színes, zenélő csúszdát”, amiről olyan szépeket mesélt? Vajon hinne neki, ha azt mondaná, én küldtem el érte az óvodába?
Nagyobbik leánykám majdnem négyéves óvodás, tehát pont a “célcsoport” tagja. Természetesen én is feltettem magamnak ezeket a kérdéseket. Barátkozós, önálló, közvetlen kislány, bárkivel elbeszélget, ami amúgy szuper tulajdonság, de sajnos ennek az eseménysorozatnak a fényében nyilvánvalóan veszélyes is. Sokat gondolkoztam azon, hogyan értessem meg vele, hogy nem szabad mindenkiben megbízni, anélkül, hogy elvenném a kedvét a barátkozástól vagy félelmet ültetnék belé. Aztán eszembe jutott a Piroska és a farkas, amit majdnem minden este kér, hogy meséljem el neki. Hiszen kedvenc meséje pont erről szól! A farkas olyan kedves volt, olyan meggyőző, olyan szépen nézett, olyan jókat mondott. Ki gondolta volna róla, hogy veszélyes? Igaz, Piroska mamája szigorúan megtiltotta a kislányának, hogy idegenekkel szóba álljon, vagy hogy letérjen az útról, de hát ez a kedves állat nem is idegen. És virágot szedni a nagyinak, az nem letérés az útról…
A kísérletek azt bizonyítják, hogy a kisgyerekek bizony így működnek, a valóságban is.
A játszótérre tartva megbeszéltem a lányommal, hogy olyan emberek, mint Piroska farkasa, valóban léteznek. Hogy gyermekrablás nem csak a mesében van (merthogy ő azt hitte). És igen, Magyarországon, a mi városunkban is létezik ilyen. (Úgy gondolta, hogy legfeljebb egy távoli országban történhet ilyesmi.) Elmondtam neki, hogy a gyermekrablók nem feltétlenül erőszakosak és félelmetesek, legtöbbször olyan kedvesek, mint a farkas volt, és a gyerekek hisznek nekik, mint ahogy Piroska tette. Hogy csak később derül ki a gonoszságuk, amikor már késő…
Kívülről tudja a mesét, most már azt is tudja, hogy ez nem feltétlenül csak mese. Kikerekedett szemein látszott, hogy hatással volt rá mindaz, amit mondtam.
Nem tiltottam meg neki, hogy idegennel szóba álljon, hiszen ez életszerűtlen lenne. Abban maradunk, hogy akkor fogadhat el bármit bárkitől, ha megkérdezi tőlem, szabad-e, és én megengedem. Hogyha pedig valaki arra kéri, menjen el vele, ígérjen bármit, legyen bármilyen kedves, legyen akármilyen aranyos kutyája vagy gyereke, soha, semmi szín alatt ne menjen vele, hanem azonnal jöjjön oda hozzám, az óvónénihez, a nagyihoz, vagyis ahhoz a felnőtthöz, akit jól ismer. (Az “idegen” kifejezés egy kicsi gyerek számára még gyakorlatilag nem is létezik – ez is kiderült a kísérletekből.)
Ezt elmondtam neki este is, lefekvéskor, és minden nap el fogom neki mondani, ahogy a Piroska és a farkast meséltem eddig minden este, ahogy kérte…
És ettől még mindig nem lehetek biztos abban, hogy az én cserfes négyévesem megtanulta megvédeni magát, ha én nem vagyok a közelében. De Piroskával karöltve megtesszük, ami tőlünk telik, és reménykedünk, hogy ez nem lesz túl kevés. Nem akarom, hogy bizalmatlan legyen, de legyen óvatos. Négyévesen, és majd tizennégy, és harmincnégy évesen is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: