Ugye ismered a szamaras mesét? Mikor a molnár a fiával vásárba viszi a szamarat, és menet közben minden szembejövő beszól neki: Miért nem teszi fel azt a szegény gyereket a szamárra? Felteszi, megint szembejön valaki: Miért nem veszi le azt a nagy lakli kölköt, és ül fel maga? Leveszi, felül. Miért hagyja gyalogolni a gyereket, miért nem ülnek fel mind a ketten? Felülnek mindketten. Mit kínozzák azt a szegény szamarat, hát nem látják, hogy alig bírja??… és így tovább.
Ilyen a gyereknevelés – mindenki ért hozzá, hogy a másiknak hogyan kellene csinálni.
A minap a hároméves lányom olyan hisztit vágott le a fürdés körül, hogy zengett bele a ház. Este volt, mind ki voltunk merülve, hát Isten bocsá’, kiabáltam vele. Én is, meg az apja is. Tudtuk, hogy ez nem helyes, nem is voltunk büszkék magunkra, de amikor szétpattannak az idegeid, fáradt is vagy, és a legmeggyőzőbb érv, a leghiggadtabb szó se ér semmit hosszú percek óta, akkor azért el tud szakadni a cérna, emberek vagyunk, nem pedig nevelési tanácsadó könyvek.
Erre csöngetnek az ajtón. Hú, rögtön gondoltam, hogy valamelyik szomszéd szeretne panaszt tenni a lárma miatt, vittem is gyorsan a törölközőbe tekert gyereket a gyerekszobába, és minden erőmmel próbáltam csitítani, amíg a férjem ajtót nyitott.
A szomszéd, akit életemben egyszer láttam, és akkor is csak köszöntünk egymásnak, nem a lárma miatt tett panaszt, hanem a hallottak alapján kifogásolta a nevelési módszereinket, tanácsokat kezdett osztogatni, hogy hogyan kellene kommunikálnunk a gyerekkel, majd elmesélte, hogy ők részt vettek egy nagyon jó kis pszichológiai tanfolyamon, amit nekünk se ártana elvégeznünk. Hozzáteszem, nincs gyereke. Még szerencse, hogy nem én nyitottam ajtót, mert ennél a pontnál hangosan a képébe röhögtem volna, majd dühösen rácsaptam volna az ajtót.
A lányainkat amúgy nagy szeretetben, következetesen, legjobb tudásunk szerint igyekszünk nevelni. Amúgy mindketten kiegyensúlyozottak, boldogok, egészségesek. Sokat foglalkozunk velük, játszunk, beszélgetünk…. na de mit mentegetőzök itt, mintha a vádlottak padján állnék! Tessék, máris bűntudatom van. És nem vagyok ezzel egyedül.
De nézzük meg tárgyilagosan a problémát:
A hiszti kialakulása:
A gyerek fáradt, nem az történik, amit szeretne, elege van az egészből, dühös és kiborult. Ráadásul az úgynevezett dackorszakban van. Velünk, felnőttekkel is előfordul, hogy legszívesebben tombolnánk, mert pont betelt a pohár. A gyerek meg is teszi.
A hiszti megelőzése:
A hisztis gyereknek általában más baja is van, mint amiért éppen konkrétan a fesztivált rendezi. Legtöbbször fáradt. De lehet, hogy bujkál benne valami betegség, esetleg szorong vagy ideges valami miatt, amit nem tud kifejezni. Ha megtalálod ezt a mögöttes bajt, az már fél siker, akkor lehet a valódi okokra fókuszálni.
Ha olyasmit készülsz vele tenni, amiről tudod, hogy utálja, ágyazd a dolgot játékba. Csak egy kis fantázia kell hozzá. Például a vásárlást lehet vadászatnak, vagy kincskereső akciónak álcázni, a hajmosást pedig előadhatod úgy is, hogy ő egy bálba készülő királylány, akinek a tündérek segítenek szépülni.
A hiszti ellenszere:
Annyira közhely, hogy le se akarom írni, de azért itt van, tessék: ha engedsz a hisztinek, ha jutalmazod az abbahagyását (vagy az el se kezdését, pl. “ha nem fogsz hisztizni, veszek neked csokit), azzal akaratlanul is arra tanítod a szemed fényét, hogy ez egy jó eszköz az akaratának érvényesítésére, ezért érdemes gyakran bevetni. Szóval ezt NE.
A hiszti ellenszere ott van belül. Az ember uralkodik magán, saját elhatározásból. Akkor is, ha ez a saját elhatározás külső nyomás hatására születik meg. Namármost ez kicsi korban vagy sikerül, vagy nem. Az én lányom abszolút lázadó típus, őt például nem hatják meg a külső elvárások.
Nála nem működik az, hogy:
– Tereld el a figyelmét
– Lepd meg
– Fenyegesd meg
– Spricceld le hideg vízzel
– Csinálj valami vicceset
– Számolj tízig, és mondd, hogy addig hagyja abba
– Öleld meg
– Csapj egyet a fenekére vagy a kezére
– Nézd levegőnek
– Adj neki két nagy pofont (klasszikus tipp, bevallom, ezt az egyet nem próbáltam)
– Kedvesen vigasztald
– Adj a kezébe egy játékot
– Guggolj le hozzá, és beszélgess vele
ha épp minimum nyolcas erősségű hiszti tombol benne. Még mondja is, hogy “de neheem tuhudom abba..hagyniii…!”Ilyenkor egyetlen módszer ér valamit: beküldjük a szobájába (vagy a sarokba), várunk néhány percet, amíg lecsendesedik a vihar, és utána elbeszélgetünk vele. Csakhogy ez nem mindig kivitelezhető. Pl. egy szupermarketben nem. Étteremben sem. Fürdés közben sem, és az utcán, strandon vagy a buszon sem. És hát, eltart egy darabig a folyamat, amit a Környezet nehezen tolerál.
A Környezetnek a fent felsorolt egyik taktika sem tetszik, amennyiben az azonnal nem használ. A Környezet szerint jó anya az, aki hatékonyan és gyorsan elhallgattatja a hisztiző gyerekét. Mindegy, hogy hogyan. A Környezetnek van véleménye, és van ötlete is, általában a felsorolás egy másik eleme. A Környezet nem tudja, hogy nálunk például az sem használna. Honnan is tudná, egy csomó mást sem tud.
Például nem tudhatja, hogy mik a hiszti előzményei. Hogy egy látszólag apróságra miért reagál úgy az anyuka, ahogy. Hogy miért nem enged, vagy enged valamit, hogy miért pöccen be annyira, vagy épp hogy miért nem. A nevelés egy évekig tartó folyamat, nem lehet megítélni egyetlen pillanat, egyetlen jelenet alapján az egészet. Lehet, hogy ez, amit lát, egy ritka alkalom, épp mindenkinek pont baromi rossz napja van, és az amúgy békés természetű anyukából is kijött az anyasárkány, lehet, hogy a gyerek épp beteg, és már azért is hisztizik, ha valaki hozzáér. Azt sem tudja a Környezet, hogy ilyenkor az anyuka rendszerint bűntudattal küzd, kétségbe van esve, és legszívesebben elsüllyedne a föld alá gyerekestül. Mert csinálhat bármit, amíg a műsor tart, ő lesz az ügyeletes “nahát-micsoda-anya-az-ilyen”. Az a téves gondolat üti ilyenkor fel a fejét, hogy a hisztiző gyerek rossz, és persze erről az anyja tehet. Ezt a tévhitet kellene elfelejteni.
Egy barátnőm módszere az volt, hogy az utcán a magát földre vető és ott hisztiző gyereke mellett rutinos nyugalommal megállt, nem foglalkozott vele, szépen megvárta, amíg abbahagyja, majd mentek tovább. Náluk ez tökéletesen bevált, így lett a potenciálisan 30 perces műsorból csak 2 perces, de természetesen ezért is megkapta a járókelőktől a megvető pillantásokat, és a kínos beszólásokat. Nyilván azért is megkapta volna, ha veszekszik a gyerekkel, vagy ha épp kedvesen próbálja jobb belátásra bírni.
A Környezetnek azt javasolnám, ha megtehetném, hogy bízzon a szülő józan ítélőképességében, fogadja el, hogy az emberek nem tökéletesek, nem mindig teszik azt, ami a leges-legjobb, és hogy a gyerekek bizony hisztiznek, a legkövetkezetesebb nevelés mellett is, mert még nincs elég erős önkontrolljuk. De lesz. Bízzunk benne, hogy felnőttként majd lesz nekik, és majd visszafogják magukat olyankor, amikor kell. Például majd amikor hisztis gyereket látnak, és ez feldühíti őket.
Tényleges segítség a beszólás helyett:
Ha már idegesít minket az idegen gyerek hisztije, inkább segítsünk a kétségbe esett szülőnek, ahelyett, hogy bírálgatnánk. A gyerekek 99,9%-a (még az enyém is) azonnal abbahagyja az ordítást, ha egy idegen szól hozzá. Menjünk csak oda bátran a gyerekhez, és szóljunk hozzá egy-két meglepő (de kedves) szót. Pl. “Nahát, te egy igazi oroszlán vagy??” Hopp, már csönd is van. Az anyukája hálás lesz érte.
Amikor mégis bele lehet szólni:
Ha a gyerek másokat bánt vagy megkárosít, és ezt a szülő hagyja.
Ha nyilvános eseményt zavar (pl. koncertet, előadást), meg lehet kérni a szülőt, hogy vigye ki a gyereket, ha ez magától nem jut eszébe.
Ha a szülő bántalmazza a gyereket (nem a popsira csapásra gondolok), de ilyenkor jobb hivatalos szervekhez fordulni.
Ha a szülő kéri, hogy adjunk tanácsot.
Egy másik módszer véleményünk kifejezésére (ha már semmiképp nem bírjuk magunkban tartani), ha elmeséljük történetbe ágyazva, hogy pl. anno a mi gyerekünknél mi vált be, vagy hogy naháát, az egyik ismerősünknél volt egy nagyon hasonló eset.
Szülőként akkor érdemes nevelési tanácsadóhoz fordulni, ha azt érzed, hogy állandóan kudarcélményed van, ha a mindennapjaitokat uralja a folyamatos harc, ha már alig van békés és nyugodt pillanat a családban, ha úgy gondolod, hogy a gyeplő már nem a te kezedben van.
Ha amúgy a családi életetek boldog és harmonikus, amit időnként feldúl egy-egy vihar, nincs okod aggodalomra, pláne bűntudatra. A jó anya ismérve nem a mindig csöndes gyerek, hanem a boldog gyerek. A Környezet pedig csak beszéljen, amit akar.